Ismét séta, most épp a vasútállomás mellett haladunk el. A pályaudvar egy erősen Tesz-vesz városias övezet, ahol temérdek a látnivaló, mindig történik valami. Ez gyerekszemmel baromi érdekes, jár is a feje 360 fokban. Itt futnak össze többek között a város kék és zöld buszai. A zöldek úgy mennek, hogy nem szennyeznek, a kékek pedig csak kicsit. Közben elhalad mellettünk egy zöld. Nagyon büdös [és fintorog]. Ebbe még nem szerelték bele azt a meghajtót, amitől nem szennyez. Persze, tudom. Várom én is azt a pillanatot, amikor szériaszerűen gyártják ezt az izét és az okostelefonommal szólíthatom lábhoz a kocsinkat. De addig is gyalog megyünk edzésre.
A talponállónál időtlen figurák támasztják alá a jókedvüket egy korsó sörrel. Mit isznak, sört? Azt isznak, igen. Hazudjam azt, hogy citromos szódát sok habbal? Már kinőtt abból a korból, amikor az alkoholista édesapa árnyékától félve és a bor szó hallatára összerezzentünk párommal. Mi csak ritkán iszunk, és ha lehet, hamar rövidre zárjuk ezt a témát. Még mindig itt isznak? Még mindig. Jogos a kérdése. Hiszen mi másfél órája fordultunk meg utoljára a pályaudvarnál és már akkor is itt könyököltek. Szomjasak és várják az érkező vonatot. Ezért isznak, felelem.
Igyekszünk tovább: látunk várakozó iskolásokat, üres tekintetű szociális eseteket… Csak kevesen mosolyognak. Még a gyermekre is. Ez egy ilyen hely, húzom a karjánál fogva, hogy kicsit szedjük gyorsabban a lábunkat. Messziről felcsillan az aszfalton egy darabka háztartási keksz. Feltűnik nekem is, bizonyára ő is szóba fogja hozni. Visszaszámolok magamban: három, kettő, egy… Az meg mi az? [Lassít és a kekszre bámul.] Keksz. De ki hagyta ott? Valaki leejtette. Miért nem eszi meg? Mert véletlenül leejtette és nem szedte fel. De miért nem? Mert az utcáról már nem szedik fel az emberek azt, amit leejtenek. Miért nem?
…
…
…
Bennem is ott él az éhes gyermek, aki rácsodálkozva a világra felvenné a kekszet és legszívesebben megenné. (309)
