Eszembe jutott az egyik utolsó kiülős, őszi délutánunk Gyerkőccel. Ő lábait lóbálva süteményezik. Én kávét szürcsölök és igyekszem learatni nevelésem gyümölcsét. Gyerkőc egész délután nem nyafogott. Illedelmesen köszönt a pincérnek. Türelmesen megvárta, amíg kiválasztjuk a nekünk épp megfelelő „paleo” süteményt. Megelégedett az ásványvízzel és nem követelt helyette valami cupákot. Nem viháncol a székben. Nem dönti fel a poharat az asztalon. Szalvétát használ pulóverujj helyett a szájtörlésre. Villával tologatja a tortaszeletet a tányéron ahelyett, hogy marokra fogná. Látszik a szemében, hogy most csak a szelet süti létezik és persze ő a csikorgó, gyermeki éhségével. Mindjárt falja is, csak még nyel egy hatalmasat. Így utólag látva a felsoroltakat, feltűnő, hogy mennyi mindent nem csinál Gyerkőc. Mert megtanulta, mit szabad és mit nem. Mondhatni, Fater szabályzásai működnek, a vadhajtásokat visszanyestem. Csak így tovább a kitaposott ösvényen! Büszke vagyok rá, mert ilyen a közösen elvégzett munka megérdemelt jutalma: csokoládé ízű és tömény, egészséges és időszerű.
A kultúrkörnyezet, amit Gyerkőc persze nem enged el szó nélkül: sétálóutca és tér cukrászdával. Szűkebb környezetünk: fagyigép, szeizmográf és egy tank 56-ra emlékező vidám háromszöge. A három masina elegendő beszélgető témát nyújt két férfiembernek. A fagyigép varázsát veszti, mivel őszre jár, és hideg van már a fagylaltozáshoz – ezt minden fegyelemre törekvő apuka (kihangsúlyozom) jólnevelt csemetéje tudja. Az egyetlen logikus kérdés, amit Gyerkőc a fagyizáshoz fűz: A kislány miért akar fagyizni? Hát nem tudja, hogy a hideg fagyitól megfázhat? Ügyes és eszes! Már nem emlékszem, milyen dumával kerültem el, hogy ne tévedjünk el a fagyi-útvesztőben. A szeizmográf elmagyarázásába azonban rendesen beletört a bicskám. Nem technikai, hanem pedagógiai értelemben véve. Gyerkőc kisvártatva ugrálni kezd a fa emelvényen, hátha majd jelez a szeizmográf. Végül marad a harckocsi, amit egyedül nem akar megnézni. Pedig küldtem, hogy menjen, és hagyjon már kicsit békében merengni [telefont nyomogatni]. Mindez történik azok után, hogy befalta a tortát egyetlen szuszra. Közben levegőt alig kapott, úgy tömte magába. Háromszor szóltam rá. Aztán még négyszer – bár undok dolognak tartom, hogy táplálkozás közben nevelem. Kisvártatva felfedezte az itallapon a cukros italokat. Majdnem feldöntötte a vizét, sőt a kávéskanalam is majdnem a földre került. Rá akart beszélni, hogy rendeljek neki egy banános kelyhet. Alig bír megmaradni a seggén. Beküldöm szalvétáért a cukrászdába, mert csuklóig csokis lett a villa-használat ellenére. Szerencsére pisilnie még nem kell. A viháncolást a nyafogás követi, hogy mikor megyünk végre, és hogy miért nem tolom a bicaját. Faggatásomra kiderül, hogy a szeizmográf működési elve valóban nem maradt meg a fejében, és a tankot tényleg csak velem hajlandó megnézni. Szerintem a szeizmográf kicsit sem érdekli…
Mindenesetre jó, hogy eleven, életerős és hogy egyáltalán gyerek. Ahogyan az is, hogy nevelésem eredményei végtére is nem olyan egyértelműen jelentkeznek. Így kerek – a gyerek. (440)