Néha azzal küzd az ember, hogy ellavírozzon az elég jó, a nem elég jó, és a nem jó között. Ez különösen akkor feszít belül, amikor nem önmagunkról, hanem a gyermekünkről van szó…
…elég jó vagyok? Nem elég jó vagyok. Tegnap erősen ez volt a benyomásom a délután folyamán. Munkából hazafelé futottunk össze Muter.hu-val és a Csöppséggel, hogy elhozzuk Gyerkőcöt az oviból. Aztán hamarjában összevitáztunk Gyerkőccel azon, hogy maradjunk-e családostul sétálni a tér körül, vagy pedig siessünk haza. Én ki, ő be – így oszlottak meg a férfiúi vélemények, Muter.hu várakozó álláspontot töltött be, a Pici meg békésen horpasztott a babakocsiban. Felhúztam magam, sokkal magasabbra a kelleténél. Végül duzzogva megkértem őket, menjenek hát haza kettesben, én kint maradtam babakocsit tolni és ülepedni. Elkanyarodtam a szökőkútig és vissza, hátha ők ketten mégis kicsit kint maradtak. Jólesett volna egy közös kis séta. Közben összefutottam egy ismerőssel. Eddig nem jött el megnézni a négyhónapos kislányunkat, pedig egyetlen sarokra lakik tőlünk. És nem látszott öröm sem az arcán, mikor nagy büszkén odatoltam. Semmi nem látszott az arcán a borosta között. Oda sem mertem nézni. Nem kellett volna odatolni a Picit. Ülepedtem és kezdett kellemetlenné válni a jópofázgatás. Pici felébredt, gügyögött és figyelt, aztán gügyögni kezdtem én is és hazatoltam a nagy kék kocsijában. Ilyen könnyedén és természetesen még nem esett a bocsánatkérés itthon.
(225)