Úgy tűnik, hogy a jó öreg Mikulás egyre szélesebb tevékenységi körrel rendelkezik.
Ha céget alapítana, marketing és kereskedelmi portfoliója folyamatosan bővülne. Globalizálódót világunkban valamiféle katyvasz alakult ki a jámbor Szent Miklós myrai püspök legendájából: az egykor erkölcsösségre buzdító, igazságos Mikulásból egy, a gyerekeket ajándékokkal elhalmozó, materialista lappföldi öregapó lett. Rénszarvasokkal közlekedik a fénysebességnél is gyorsabban, előkarácsonyi ajándékhegyekkel terítve be a Föld aránytalanul gazdag féltekén élő, elkényeztetett gyerekeket. De szép is ez körforgás, ahol a legnépszerűbb üdítőitaltól a bárpultosokig mindenki Miki! A Mikulás feltétlen ajándékoz, mindenkit az ölébe ültet és nem rendelkezik magánélettel, komoly gondolatokkal. Egy hangos “arc” lett a tarkabarka reklámvilágunkban.
Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de anno a Mikulás jelképes ajándékokat hozott. Csizmába, zokniba, kis puttonyba gyűjtött finomságokat, hogy falatonként ízlelgessük az eljövendő jót. Mára azzal szembesültem, hogy a kisiskolások ajándékvárásba hajszolják egymást, konkrét listákat írnak. Természetes és érthető, hogy csillogó szemmel ábrándoznak a Jézuskát megelőző ajándékokról. Rohanó kis világukban nincs túl sok idő nyugalommal várni a jelképes picire, ízlelgetni Karácsony előestéjén azt a sok kis jóságot és kedvességet, amit egy marék mogyoró, pár mandarin, néhány cukor és egy majszolásnyi csokoládé jelent. Itthon parázs vita alakult ki arról, hogy már korán reggel, vagy csak este érkeznek-e az ajándékok. Gyanítom, ha „csak” kiscsizmányi apróságokat hozna a Katyvasztélapó, pofára esés lenne az eljöveteléből. Persze biztosra nem tudhatom, mert a Mikulás minden gyermek barátja és bő kézzel jön. Kinézetében és lelkületében is tükrözi korszakunk szellemét. Élő vetülete a világunknak.
Mi vagyunk a Mikulás és mi neveljük csemetéinket mikulásváróvá – éppen ezért nincs helye a felháborodásomnak.
Apa zenélt. Apa dalait sokan ismerik hallomásból, ha nem is tudják szorosan archoz-névhez kötni. Feltehetőleg idegnyugtató hatása alatt végzett magával. Közismert, a zene nyugtatja az idegeinket, ha felbaszódunk. Kiugráljuk, kiordítjuk, kimuzsikáljuk magunkból azt, ami dallamok nélkül csak nehezen kívánkozna ki. Ez a szokásunk valahol a kamaszkor derekán kezdődik és véget ér a fürdőszoba padlóján, 52 évesen, allűrök és sallang nélkül. Mert a halál pillanatában már nem bonyolítjuk az életünket fölöslegesen. Akkor már sürget az idő, nehogy idejekorán elmúljon a pszichózis. Ha késlekedünk, szarabb érzés lesz egy további napot eltölteni a Földön.
Apa előtte még lenyomott egy muszáj-showt, hiszen „The Show Must Go On”.
Ilyen ez a popszakma. A megszokottnál kicsit hanyagabb alakítást kaptak a detroiti Soundgarden rajongók. Apa nem szokott se hangot, se szöveget téveszteni. A gitárt jelzésként keresztbe tette a mikrofonállványon – utalva arra, hogy kezdjünk már el végre kerek történetet gyártani az életéből. Utólag előre árulkodó jeleket keresni legalább olyan izgalmas, mint Agatha Christie regényeit olvasni. Szükségünk van a kerekségre, nekünk, életben maradottaknak. Apának is szüksége lett volna rá, különben nem tesz ekkora felkiáltójelet önnön léte mögé. Nem lóghat csak úgy a levegőben egy zenész – ok nélkül! Az utolsó koncert után néhány óra lesújtó magány következett. A legsötétebb, ami egy depressziós embert körülvehet. A sötétség ilyenkor olyan, mint egy varázstükör, ami nem azt mutatja meg, hogy ki a legszebb a világon, hanem hogy ki a legrútabb.
Hírességek távozásakor szokás felidéznünk a pályafutásukat.
Akarva-akaratlan a jóleső és ildomos tömeghisztéria részesei leszünk. Pedig egy átlag halandóra nézve a veszteség majdhogynem nulla: csupán eszmei. A Google kereső-motorja örvendezik, átrendez, és mi algoritmizálva kutakodhatunk a legfrissebb jelentésekben, retrospektív visszaemlékezésekben. Belegondolni is borzalmas, hogy az ember hitvány magánéletét egy ilyen válságos pillanatban is áruba és szócikkelybe bocsátja egy gigászi matematikai gépezet. És nincs kiút, csak hogy ne váljon híressé az ember, és persze kíváncsivá se.
Tudjátok, mi jár a fejemben? Hogy Apa teljesen normális Apa kellett legyen.
Normalitásra vágyott, ugye? Kiakadt, amikor szülei gyermekkorában elváltak. Attól kezdve statisztikailag is bizonyíthatóvá vált, hogy érzékenyebb, személyes problémák megoldására nem annyira képes, mint azok a gyermekek, akik egész családban nevelkedhettek. A zenébe menekült és idegnyugtatott. Akárcsak mindenki. Felkapták. Leejtették. Felkapták. Leejtette magát, még mielőtt újra leejthették volna. Áldozatként látta önmagát, különben nem hajította volna el az életét ilyen könnyen – szokás megállapítani. Nem volt könnyű, ugye Apa? Apa tulajdonképpen egy ismétlődő, lelki gravitációs folyamat részese. És addig járt a kútra…
Apa egy szubkultúra sarjaként lett szupersztárrá.
Nagy belpiacon vált divattá épp az a könnyűzenei irányzat, amiben ő akkor már tíz éve munkálkodott. Tehetséges volt, de nem zseniális. Kitartó, de nem hibátlan. Volt szakács, kihordó, függő és független… Egy újratöltött és tipizálható amerikai álom, a megtestesítője annak, ami a világ legbefolyásosabb könnyűzenei belpiacán aprópénzre váltható. A felfedezett a karrierje egyik csúcsán elvette a menedzserét, aztán a legnagyobb baj közepette elváltak. Jött elvonókúra, új band, új család és még két gyermek, újraegyesülés és egy új album a régi srácokkal. Kész is a kerekded happy-end – gondolnánk. De vajon mire gondolt a művész? Apa normális volt és művész. Egy tök normális művész, aki elvetette a happy-endet, mert… Apa depressziós volt.
Épp tavaly ilyenkor fedeztem fel az Audioslave zúzós-dallamos zenéjét, mintegy újraélve a húszas éveimet. Apa összesen három gyermeket és a grunge-generáció összes gyermekét hagyta hátra. Beleértve saját magát is.
