Vonatozás közben írok: ilyen korán reggel nem is helyjegyes IC közlekedik.
Mikor gimnáziumba jártam, hasonlóan korán keltem és minden nap vonattal jártam. Rendszeresen találgattam, hogy melyik négyüléses részlegbe üljek a szerelvényen. Abban reménykedtem, hogy senki se ül le mellém vagy szembe, így megmarad a csöndem magamnak és alhatok még negyed órányit az órakezdésig. Hasonlóképp most is. Egy jó darabig megmaradt a remény és a csönd is. A szállingózó utasok mind a környező helyeket foglalták el. Önkéntelen találgattam, ki hova és miért utazik. Javarészt külföldi egyetemisták és unokát látogató nagyszülők, továbbképzésre vagy munkába igyekvők. Nincs sehol egy turista sem. Csak kötelesség. Közben az jár a fejemben, hogy párszáz család kezében a bolygó gazdasága. Erről jelent meg egy publikáció nemrég. A félelmeinkkel és maroknyi javainkkal, a jövőnkkel játszva. Itt mindenki egyenlő. Hiába hisszük, hogy egyedi a sorsunk és életünk, olyanok az esélyeink, mint bárkié a vasúti szerelvényen. Azt megválaszthatjuk, hogy hova ülünk a vonaton, de az irányt már meghatározták helyettünk. És hellyel-közzel az útitársaink is közbelépnek.
Két mormon ül le elém. Odakint eleredt az eső, barázdálja az ablakot. A két mormon: fiatal suhancok öltönyben, névtáblával ingen és zakón egyaránt. Mindig ilyen átlagos neveik vannak: Smith, Miller, Adams. Úgy hiszem, fanatizálva élik világuk. Mi más vinne rá egy frissen érettségizett tejfölösképű amerikait arra, hogy hittérítőként dolgozzon egy kelet-európai zugban? Kalandvágy? Fizikális távolba révedés? Kipróbálása valami merőben másnak? Kíváncsiság? Hivatástudat, vagy a félelem attól, hogy egy kihagyott stáció rossz irányba billenti a mérleg nyelvét? Irigylek minden hívő embert ilyen egyszerű és kerek világképpel. De lehetséges, hogy ezt a mondatot még átfogalmazom. Talán azért jegyzem meg, mert egy ideje háborút látok, mert játszanak a félelmeinkkel. Zavar ez a tudat és zavar a vakságunk is. Elder Fisher rám mosolyog. Keresi a tekintetem. “Hi.” – viszonzom, de meglehetősen szárazon, azzal kizárom a külvilágot egy fülhallgatóval. Társa odanyújtja neki a jegyét, ezek szerint egyikük felel az utazás megszervezéséért. Magyarul indítja a gesztust: “Tessék.” Vajon miért magyarul szólt hozzá? “Köszönöm.” – egymás között, de nyilvánosság előtt tört magyarsággal beszélnek. Mikor tanulták meg? Kitől? Még a magyarországi út előtt felkészítették őket, vagy itt jártak el kurzusra? Sok-sok kérdés felmerül bennem. Kik küldik őket Kelet-Európába? Kiküldik őket Kelet-Európába. Itt pontosan semmit nem érnek el – latolgatom. Legalább olyan céltalan lehet az ittlétük, mint amennyire bárkié, aki ide született erre a vonatra. De hiszen ők is (ide születtek)! Ugyanazon a szerelvényen ülnek, csak ők azt hiszik, máshová tartanak. Azt hiszik? Mekkora súlya van a hitnek… Itt látom magam előtt, csíkos öltönyben és névtáblával ül a egy csodálatos jövőbe vetett hit. Vagyis nem egy, hanem kettő.
Az amerikai fehérek fejét születéskor állítólag picit megnyomják az orvosok, hogy a jellegzetes Kennedy fejformát megkapják. Mindannyian meg fogunk halni. Nem mindegy, milyen formájú a fejünk? Vagy bárkiből lehet amerikai elnök, és ezért minden fejnek meg kell adni az elnökségi esélyt? A hunok is alkalmazták a nyújtott koponyát – tehát ez a szintű esélyegyenlítés nem is olyan új találmány. Miért nem kérdezik meg a gyerekeket, mielőtt hozzányúlnak a fejükhöz, hogy ez nekik szükséges-e? Hogy akarnak-e amerikai elnökök lenni? Vagy hasonlítani rá. Vagy hogy lenni akarnak-e?
Születéskor is benne van már a gyermekekben valamiféle félelem a felnőttek világától? Még nem tudják, milyen erőszakosak a felnőttek. Ha tudnák, bizonyára jó előre félnének. Vagy csak később tűnik egyre kuszábbnak az, ami körülöttük történik? A nyújtott fejek világában. A belvíz elárasztotta a földeket. Zötykölődve hasítjuk félbe az egyik elárasztott szántást. Benne helyet keres magának a belvíz, akárcsak a felszálló utasok. Aztán elfekszik, és majd keletkezik alatta valami, valamikor. De előtte rombol. Mint a hunok vagy fehéramerika. A félelmeinken keresztül mozgatnak bennünket. Nincs szemkontaktus. Tudatosan kerülöm – kerülik. Elder Jameson szendereg. Ő kezelte a jegyeket, ő sokkal ravaszabbnak néz ki társánál. Taktikázós srácnak tűnik. Oda-odapillant társára. Elder Fisher fotózza a belvizeket egy olcsó készülékkel – nem is telefonnal. Lehet, nincs is külön telefonjuk, mert megtiltották a használatát. Beleolvas a szentírásukba. Jameson nem olvas semmit, csak hanyagul elterül az ülésben és horpaszt egyet. Agyalok, hogy így, ahogy Fisher olvas, egyáltalán nem lehet elmélyedve vagy hatékonyan olvasni. Elnagyoltan lapozgatva csak a filmekben mímelik az olvasást a színészek, hogy mindenki lássa, az analfabéta is: itt valaki olvas. Ezért vezetik az autót a filmekben úgy, hogy közben jobbra-balra rángatják a volánt, ezért isznak alkoholt, ha isznak, véletlenül se vizet. Pusztán szimbolizmus. Lehet, hogy Fisher is didaktikai jelleggel olvas, azért olvas, hogy lássuk, olvas.
Érzem a nyakamon, hogy migrénem lesz. Kelet-európai migrénem. Pogácsával és belvízzel, félelmekkel a jövőtől, egy ütött-kopott szerelvényen helyjegy nélkül. A helyjegy csak egy illúzió, amit szentírásokba foglalnak a világvallások. De valójában csak menetjegyünk van. Útirány adott, a célt mi keressük magunk. Elder Fisher a szorgalmasabb a két mormon között. Jegyzetel, idézeteket és címeket. Sőt, van, amit át is húz! Szelektál. Nyújtott, hosszúkás az írása, mint a feje. Egyszer összeállít majd valamit a fejében, valamit valamiféle személyes logika szerint. Az áthúzott dolgok kikerülnek a láncolatból, esetleg be-betold egyet a helyükre. Aztán ezt a kitalációt ráhúzza a saját életére. Egy könyvvel alátámasztja, hogy ne dőljön se jobbra, se balra. Most épp dokumentálja az utat, amit valamiért meg kell tennie. Az utat, amire ő maga nem vette meg a jegyet, de ha már mennie kell, dokumentálja. Gondolom, ez is valamilyen feladat lehet, mint a térítés vagy a kontempláció. Valahol mindannyian ilyen apró-cseprő feladatsorokat teljesítünk, mindegy is, kitől származnak. Egyszer lesz gyermeke is. A “kis halász”. Majd csak kifogja a gondolatot, ami céltudatossá teszi. Egy kínai diáklány nyitott szájjal alszik. Egy meggörbült öregember mandarint hámoz – micsoda egybeesés. Csend, vége a számnak. Elder Fisher töltőceruzájáról hiányzik a kupak. A radír kopott, de csak egy irányba, srégen. Még a radírozás is egyirányú utca. Ilyen ez a vonat: meg-megáll egy gondolat erejéig.
(926)
